Napjainkra a hétköznapi élet szintjén is döntő erővel jelennek meg mindazok a változások, melyek a digitalizálódás, médiakonvergencia stb. nagy trendjeivel írhatóak le, és a ’médiatársadalom’ eljövetelének irányába mutatnak. Hétköznapi életünket kitevő kommunikációs helyzeteink egyre nagyobb hányada mozdul el a közvetlen interperszonális keretek közül a mediatizált kommunikáció irányába, semmissé téve a médiakommunikáció / médiatartalmak publikus, közérdeklődésre számot tartóként megjelölt kommunikációs mezőként való elgondolását. A nyilvánosság fogalma, mint a ’köz’ kommunikációs tere jelentős mértékben dekonstruálódik a nagy számban megjelenő sajátos szerkezetű privát kommunikációs esemény és tartalom hatására.
Mindezt megfogalmazhatjuk úgy is, hogy a hétköznapi élet interszubjektív valóságát felépítő életvilágaink (vagyis azon tudások és módok összességei, melyek segítségével a ’világban’ részt veszünk) lehetséges szerkezete megváltozik. Új technikai feltételek mentén alakulnak át a tudásként felfogott kultúra struktúrái a tartalomképzés, -közvetítés és tárolás tekintetében egyaránt. A közvetlen kommunikációs helyzetek térvesztésével a közvetlen empirikus tapasztalatszerzés definitív (hétköznapi) ismeretelméleti alapképlete is veszít erejéből, vele szemben ugyanakkor megnő a technikailag is definiált keretek között zajló helyzetekben való tapasztalatszerzés jelentősége, mely vélhetően más (még ha reflektálatlanul is maradó) ismeretelméleti keretet kíván meg magának.
A ’Médiatér’ fogalma alkalmasnak tűnik, hogy segítségével leírjuk és megértsük ezen változás bizonyos alapvető aspektusait, hiszen a médiatér éppen az a ’hely’, amelyben a tapasztalatszerzés új formái működnek. Az alábbi szöveg éppen ezért a médiatér fogalmának egy lehetséges értelmezését vázolja, szándéka szerint vitaindító jelleggel.
Fontos megjegyezni: a médiatér leírásait taglaló elemzéseket el szeretném határolni a ’tér’ médiareprezentációival kapcsolatos gondolatmenetektől. Vagyis a következőkben nem arról lesz szó, hogy a teret miként modellezik, reprezentálják vagy teremtik újra a különböző médiumok, hanem arról, hogy a média hogyan hozza létre a saját működéséhez szükséges sajátos teret. A média ontológiájáról lesz szó, és nem a tér mediatizálódásáról.
1.
Ha kiindulásként elfogadjuk, hogy médiatér alatt a globális médiakultúra jelentésalkotásának, -használatának és -közvetítésének terét értjük, akkor feltehetjük, hogy ennek gyökerei a 19. század közepéig nyúlnak vissza. Ekkor épültek ki a nagy távíróhálózatok, ekkor jelent meg az üzemszerűen működő napi sajtó, és ekkor vált a kultúraalkotás, az érvényes jelentések meghatározásának és közvetítésének helyévé az újság (ebben az értelemben az intézményesített kommunikáció). Korabeli szövegekben megtalálhatjuk mind a kultúraalkotás kizárólagos médiumhoz kötöttségének, mind pedig az egységesített és egyidejű térnek a képzetét. Előbbit jól példázza a bécsi Neueste Nachrichten tárcája 1859-ből:
Az elmúlt évek tapasztalatai alapján nem tartjuk túlzásnak azt mondani, hogy az újságokat immár a napi "élelmiszerek" közé számíthatjuk. Igen, ez a darab itatóspapír egy szinten áll a vízzel, kenyérrel vagy hússal. Mint ezek, az újság is egy általános szükséglet, mindenki szükséglete lett.
A színházat nélkülözheti az ember, a divat nem uralkodónője minden osztálynak; az újságokhoz azonban mindenki odavonzva érzi magát, nagy és kicsi, gazdag és szegény.
Ugyanazzal az ellenállhatatlan erővel hatol el a társadalom minden rétegéhez; senki sem tudja magát kivonni befolyása alól, bármelyik társadalmi réteghez tartozzék is.
[…] A nép nem merítheti könyvekből a bölcsességét. Fáradtan a napi munkától és gondtól nem tudja egy könyv (gondolat)menetét követni, mely nem csuán ösztönöz a gondolkodásra, hanem meg is követeli azt. Az újság viszont egy felfogható képet ad neki a világtörténeti eseményekrol, megismerteti a szellemi élet és a természet érdekességeivel, ünnepel vele a családi asztalnál, tanítja gyermeket nevelni, gazdálkodni (háztartást vezetni), és, ami talán fő érdeme, belecsepegteti az érdeklődést a nyilvános ügyek iránt.(1)
A sajtó a leghétköznapibb kulturális gyakorlatok közvetítésének kizárólagos helyeként látja és láttatja magát; a hétköznapokat felépíto, jelentéssel feltölto tudás kizárólagos médiumaként.
Az egységesített és egyideju tér képzetének megjelenését illetoen idézzük az angol miniszterelnök, Salisbury márki szavait 1889-bol:
[a távíró] egyetlen hatalmas egésszé kovácsolta az emberiséget, hiszen mindenki láthat mindent, ami csak történik a világban, hallhat minden kimondott szót, megítélhet bármiféle politikát – és mindezt azonnal, késlekedés nélkül. (2)
Véleményem szerint itt kell keresnünk a médiatér meghatározása szempontjából talán legfontosabb momentumot: a kortársak a távíróhálózatok megjelenését egy technikailag is megragadható globális kommunikációs tér kialakulásaként élik meg.
[Ebben a térben, melyet az elektromosság hírközlési rendszerekben való megjelenése tesz lehetové – T.B.] nyilvánvalóvá vált, hogy üzenetek bármilyen küldönc fizikai közvetítésétol teljesen függetlenül is el tudják érni címzettjeiket. [kiemelés tolem – T. B.] Az elektromosságra épülo modern hírközlési technika olyan kommunikációkat tesz lehetové, melyek feladóikat és befogadóikat új módon szervezik meg. A „kommunikáció” az ipari korszakban a cserére vonatkozó kifejezés volt, kevésbé a megértés, mint inkább az általános árucsere értelmében. […] A kommunikáció mint árumozgás helyett a telekommunikáció, mint információmozgás [koncepciója jelenik meg]. (3)
Az üzenetnek megformálása és sikeres célba juttatása immár intézményesítheto kódoktól, valamint technikailag és hatalmilag ellenorizheto hálózatoktól függ.
Mindezek a sajtó ekkor formálódó önleírásában öltenek szilárdabb formát. Alapvetoen az általános kultúratermelo és közvetíto-szerep, valamint a nyilvános kontroll terének koncepciója alapozza meg ezt az önleírást, melynek alapja a középpontként elgondolt feladótól befogadók sokaságához intézményesített módon eljutó üzenet, amely azt mutatja meg, amit az újság láthatóvá akar tenni. A feladó és a befogadó pozíciói rögzítettek, az újságírónak mint feladónak fontos szakmai kompetenciája többek között, hogy közvetít két hálózat között: a távíróhálózaton érkezo üzenetet képes az újság (tömeg)médiumába átfordítani. Az újságíró kapuorszerepe részben innen ered: o nemcsak terepre tud menni (azt bármely olvasó is meg tudná tenni elvben), de hozzáfér olyan tartalmakhoz is, melyekhez az olvasó biztosan nem, és ezeket képes átkódolni az olvasó számára értheto formába. A kézbe veheto újság tulajdonképpen nem más, mint egy globális kommunikációs hálózat elrendezett felülete: a távíróhálózatban keringo üzenetek érthetoen megformált és elrendezett, mozdulatlanná szilárdult formája.
Lassan kialakulnak az újságírói szakmai kompetencia fo keretei is, vagyis a feladó attribútumai: a hírérték fogalma, felismerésének képessége, valamint a hivatás etikai vonzatai, mint az újságírók számonkérhetoségének keretei. Az önleírásban az intézményesített közvetített kommunikáció modellje kap dönto szerepet abból a szempontból is, hogy a feladó (újságíró) és a befogadó (olvasó) szerepei nem cserélhetoek fel: a befogadó nem is rendelkezik a megfelelo feladói kompetenciákkal. Definiálódik a tömegsajtó általános szerepe és fo funkciója is: az olvasók tájékoztatása, illetve képviseletükben kontroll gyakorlása a hatalommal szemben (4).
Egy középponti feladó köré szervezodo, egymással nem érintkezo befogadókból álló csillag-hálózat kommunikációs modellje képzodik meg, melynek alapveto képlete a többszörözött kizárólagos oppozíció: nyilvános/magán, hírérték/nem hírérték, objektivitás/szubjektivitás, realitás/fikció. Fontos, hogy az ebben a hálózatban áramló kommunikáció mindig referenciálisként van elgondolva (és közölve): a hírek a világra vonatkoznak, és ezzel egy újabb oppozíciót írnak fel: világbeli esemény/esemény médiabeli ábrázolása. Utóbbi hogyanját kodifikálják a különbözo médiaetikai kódexek.
Az egyes oppozíciók az idok során egyre pontosabb és megfoghatóbb formát öltenek, de maga a szerkezet lényegileg nem változik, pontosabban lényegi változtatás nélkül a formálódó elektronikus média (rádió, televízió) tekintetében is érvényes lesz mindaz, ami az újságírók szakmai kompetenciáinak kereteit (kapuor, hírérték, etika); ami a befogadó és feladó szerepeinek hierarchikus mozdíthatatlanságát, illetve ami a többé-kevésbé explicit kommunikáció- és nyilvánosságképzeteket illeti. Az alapveto koncepcionális kereteket készen örökli az elektronikus sajtó; amit hozzátesz, az a technológiai meghatározottság explikálása. Az elektronikus média szövegei már komoly apparátus által létrehozott és muködtetett, vevoberendezést is szükségessé tevo médiaszövegek.
2.
Feltételesen bevezetett médiatér-koncepciónk (a médiában/média által történo kultúraalkotás sajátos tere) szempontjából a dönto változást nem az elektronikus médiumok megjelenésének ténye jelenti, hanem muködésük (és szabályozásuk) elso válsága. Az a pillanat, mikor nyilvánvalóvá válik, hogy az újságtól örökölt önmeghatározási keretek, valamint az ebbol levezetett mufajkánonok nem tartahatóak tovább; az a pillanat, amikor nyilvánvalóan fény derül a médiaszövegek sajátos természetére.
A televízió nagyjából a 70-es évek végéig mind a hétköznapi (nézoi) tapasztalat, mind az önleírások (etikai kódexek, stb.), mind pedig a törvényi szabályozás (médiatörvények) szintjén transzparens médiumként jelent meg (5). Legfobb funkciója (tájékoztatás, nyilvános kontroll) tekintetében a teljes objektivitásra törekedett: szobánkba hozni, megmutatni a világot, ahogyan az van (6). Optimális önmeghatározása szerint puszta technológia volt, mely a nézo és az esemény közti távolságot hivatott áthidalni. Jegyezzük meg, mindez a mozgóképnek a fényképpel való rokoníthatóságának köszönhetoen vált könnyen lehetségessé. A fotót ugyanis a sajtóban sokáig mint a többé-kevésbé megbízható szöveg mellett a valóságra nyitott közvetlen ablakot tekintették, és meglehetosen nagy (hadd nem mondjuk, totális) dokumentáló és bizonyító erot tulajdonítottak neki általában az olvasók. Ez a fényképezés megjelenését követo lelkesedésre vezetheto vissza (7), mely az új médiumot olyannak látta, mely végre képes emberi beavatkozás nélkül leképezni magát a természetet, a valóságot. Természetesen ez a hit késobb megkérdojelezodött, de – érdekes módon – újra tudott termelodni a televízió kameráival kapcsolatban: a televízió mufajkánonjának éppen ez, a tökéletesen objektív tájékoztatás, közvetítés lehetségessége vált alfájává.
A televíziónak mint médiumnak ez a deklarált transzparencia elsorendu érdeke volt: így tudta garantálni saját hitelességét, hiszen a nézonek valójában nem volt módja ellenorizni, mit is lát.
Az így felépülo transzparencia- és objektivitás-doktrína aztán olyan mufajkánont hozott létre, melyet két, korábban is ismert oppozíció definiált: a realitás/fikció és az objektivitás/szubjektivitás (8). A kánon addig tud(ott) fennmaradni, míg ezek a megkülönböztetések megkérdojelezetlenek (megkérdojelezhetetlenek) voltak. Csak így volt lehetséges ugyanis az objektív tájékoztatás képzetét felépíteni: a hírmusorok nem-fiktívek és objektívek, élesen elkülönülve a nem-fiktív de szubjektív véleménymusoroktól és a fiktív (pontosabban: mindegy hogy fitkív vagy nem fiktív) szórakoztató musoroktól, valamint az ebben a rendben idegenként betagozott reklámtól. Vagyis a médium hitelességének kérdése alapvetoen az említett oppozíciók kikezdhetetlenségén nyugodott.
Ebben a korai idoszakban maga a csatorna is igyekezett transzparens lenni, vagyis olyan módon közölni, hogy az legyen a nézo alapveto beállítódása: elsosorban az egyes musorokat nézi, és magát a csatornát nem látja (mert az nem is akarja, hogy lássuk, vagy talán o is elhiszi magáról, hogy láthatatlan).
Ha rendelkezésre áll az objektivitás kikezdhetetlen képzete a tájékoztatásban, akkor szinte természetes az a beállítódás, mely szerint a tévén keresztül a valóságot pillanthatjuk meg, egy az egyben. Megfelelo etikai és szakmai garanciák mellett az összes lehetséges csatorna ugyanarra nyit ablakot: a valóságra. A médiatér itt gyakorlatilag ekvivalens a nyilvánosság fogalmával, melyet a bemutatott kánonhoz hasonló logikájú, sot, ahhoz szorosan kötodo oppozíció, a nyilvános/magán megkülönböztetés határoz meg. A médium transzparenciájának képzete nem engedi megpillantanunk a médiateret. Muködik a csillag-hálózat, melyben a középpontnak, a Feladónak elsodleges érdeke (és feladata) hogy ne legyen látható, valójában hogyan is dolgozik. Csak az általa megformált, közvetített és ellenorzött tartalmak láthatóak. Ezért deklarálja magát minden médium ebben a helyzetben érzékszerv-protézisként, pusztán közvetíto instanciaként, technológiaként.
A 80-as évektol fontos változások kezdodnek: megjelennek az addigi kánonba nem besorolható infotainment tartalmak (eloször a dokumentumfilmek területén (9)). Az infotainment lényege szerint hatályon kívül helyezi a kánonképzés addigi szempontjait. Olyan tartalmak kezdenek megjenni, melyek nyilvánvalóan deklarálják saját referenciális (vagyis fiktív/reális keretbe helyezheto) értelmezhetoségük lehetetlenségét olyan stratégiák által, mint például a nyilvánvalóan statisztákkal újrajátszott események, dramatizált történetek, szemlélteto animációk és trükkök, melyek többé nem a kamera túloldalán, valóságos térben/idoben elérhetoek, hanem nyilvánvalóan, a nézo számára is tudhatóan stúdiókban és vágóasztalokon jönnek létre. Nem reálisak, de nem is fiktívek, hanem egyszeruen érzéketlenek erre a megkülönböztetésre, nem ismerik fel a kánont muködteto oppozíciókat. A kánonban eddig ez kizárólag a szórakoztató musorok területén volt lehetséges; most a szórakoztató musorok gyakorlatilag ’lenyelik’ a többit. És mivel a két alapveto oppozíció közül a reális/fiktív volt a fontosabb, a kánon alapveto sérülést szenved.
Egy másik, részben ezzel összefüggo folyamat a csatornák láthatóvá válása: megjelennek az öntematizáló spotok és a folyamatosan látható logók, melyek átfogó narratívát, keretet képeznek minden ott sugárzott tartalom számára, és állandó jelként figyelmeztetnek, hogy mi nem közvetlenül a világot látjuk, hanem egy bizonyos csatornát (és azon keresztül a világot). A musorfolyam mint olyan éppen emiatt nyeri el igazi jelentoségét: az egyes csatornák egyes musorai egymásra olvasódnak magukat a csatorna által épített és folyamatosan fenntartott imázs részeként kommunikálva. Mindez annál könnyebben is megtörténhet, mert a fent vázolt módon elkezd felülíródni a mufajkánon, vagyis az egyes musortípusok (és konkrét musorok) határai elmosódnak, erodálódnak. Szinte minden az infotainment felé gravitál.
A média önleírásai, etikai és szakmai kánonjai lassan tudomásul veszik (10), hogy ami a médium muködése közben történik, az sokkal inkább tartalmak létrehozása, semmint közvetítése. A média saját magára jellemzo módon hoz létre tartalmakat: már nem pusztán technológiaként, instrumentumként tekint magára, hanem a kultúratermelés helyeként is. A médiafogalom technológiai oldala lassan kiegészül a szemiotikai aspektussal. Az oppozíciókra épülo szerkezet recsegni kezd.
A médiatér tehát a saját konstruált, nem-referenciális mivoltukat hirdeto médiatartalmak tere. Valójában egyre inkább szimulakrumokról (11) beszélünk: a térkép átveszi az uralmat a terület felett. A jelentések nem rendezhetoek többé világra vonatkozásuk hierarchiáiba. A média által közvetített események konstrukcióként értelmezodnek, a transzparencia illúziója elveszik. A média láthatóvá válik, mint a jelentésképzés, -tárolás és -közvetítés sajátos tere. A médiatér (itt a televízióra gondolunk konkrét példaként) szegmentált: az egyes csatornák musorfolyamaira különül el, melyek elosorban a köztük nyilvánvalóan fennálló verseny formájában reflektálnak egymásra, és tudják (például az erre reflektáló „reklám után folytatjuk, ne kapcsoljanak el” – típusú reflektív kiszólásokból kikövetkeztethetoen), hogy a nézo a távkapcsolóval váltogathat a musorfolyamok között, mozoghat a médiatérben. Megfelelo mennyiségu választható csatorna esetén ezek az útvonalak többé-kevésbé állandó és jellemzo mintákba is rendezodhetnek.
3.
Miközben a fent vázolt folyamatok zajlanak az elektronikus médián (elsosorban a televízión) belül, a technológiai környezet is lényegesen megváltozik. Egyre nagyobb intenzitással érezteti hatásait a médiakonvergencia trendje is, vagyis a különbözo típusú médiatartalmaknak (álló és mozgóképeknek, hangoknak, írott szövegeknek) a digitális adatsruktúra (a numerikus reprezentáció és a modularitás (12)) alapján történo újraszervezodése, az információ- és hírközlés, egyáltalán, a kommunikáció addig egymástól elkülönülten létezo területeinek a közös technológiai alapnak köszönheto egymásba nyílása.
Az ilyen módon újraszervezett médiatartalmak egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy a posztstrukturalizmus által sok területen megfogalmazott ontológiai kételyt (13) a média technológiai szintjén is megjelenítik, végképpen elvetve a hitet, mely szerint létezhet bármilyen technika a valóság közvetlen elérésére. A digitális szöveg- kép- és hangrögzíto eljárások a folyamatos továbbírhatóság, befejezetlenség (vagyis a variabilitás) állapotában vannak, gyakorlatilag is lehetetlenné téve bármiféle határozott és állandó valóság/fikció, illetve valóság/médiabeli reprezentáció oppozíciók fenntartását. Ingataggá válik a realitás és a reprezentáció megkülönböztetése. A digitális médiatartalmak egyre kevésbé a reprezentáció terében értelmezodnek, sokkal inkább valami sajátos ontológiával jellemezheto térben.
Számos dualizmus (oppozíció) felszámolódik, megszunik például a kint/bent értelmezhetosége, a virtuális realitások többességét egyfajta egységesülo reális virtualitás (14) váltja fel: a tisztán hozzáférheto (és leírható) világ és a média róla szóló leírásai közti különbség is lényegtelenné válik.
A médiatartalmak referencialitásának végleges felszámolódása mellett nagyon fontos a hozzáférhetoségük megváltozása is. Közhelynek számít, hogy gyakorlatilag bárki lehet adó, és bárki képes leírásokat közvetíteni bárkirol bárkinek (az egyre népszerubb videomegosztó oldalakon például), valamint mindenki saját musorfolyammal rendelkezhet (15). Mindezek nemcsak újraértelmezik (felülírják) a realitás/fikció, objektív/szubjektív, privát/nyilvános megkülönböztetéseket, hanem a musorkészítéssel (a közléssel) kapcsolatos kompetenciákat is mind a hírérték-felismerés és -hozzárendelés, mind pedig az etikai szabályozás területén. Klasszikusan nagy hírértéku események kapcsán is lehetségessé válik alternatív (hadd ne mondjuk, apokrif) tartalmak közlése: gondoljunk például a Szaddam Huszein kivégzésérol készített Al-Jazeera (és CNN) anyag, valamint a mobiltelefonnal felvett és interneten közölt (mellesleg számos etikai maximát sérto) anyag különbségére.
Véglegesen eltunik a középpont köré szervezodo, referenciális kommunikációkat deklaráló csillag-hálózat képzete, és átadja helyét a középpont nélküli hálózatnak, ahol bárki lehet (akár egyszerre is) feladó és befogadó. Nincs tehát középpont és nincs referencialitás; megjelenik egy olyan új modell, amit többek között Deleuze és Guattari rizóma-fogalmával (16) írhatunk le.
Ez a szöveg pontosan ide kívánt megérkezni. A következokben ezen a helyen többek között azt tekintjük fo feladatunknak, hogy a kultúra érvényes tartalmainak (tudásoknak) ilyenfajta (mondhatjuk: rizomatikus) eloállítási, terjesztési és tárolási struktúráit általánosságban megértsük és leírjuk mind technikai, mind szemantikai aspektusuk szerint.
Jegyzetek
(1) Neueste Nachrichten, 1859. július 24. [Az idegen nyelvu idézetek fordításai, amennyiben nem jelzek külön fordítót, tolem származnak. T.B.]
(2) Idézi: Asa Briggs – Peter Burke: A média társadalomtörténete. Napvilág, Budapest, 2004. 131.
(3) Frank Hartmann: Globale Medienkultur. Technik, Geschichte, Theorien. Wien,WUV 2006. 1–14.
(4) A mindezeket összefoglaló legkorábbi általam ismert magyar szöveg Kecskeméthy Aurél tanulmánya (Az Ujságiró. Koszorú, 1863/15., 351–352., ill. 1863/16., 376–377.)
(5) Vö.: Neotelevízió: válság vagy megújulás? (Jenei Ágnes beszélgetése Császi Lajossal és Síklaki Istvánnal). In: Médiakutató, 2006/tavasz. (http://www.mediakutato.hu/cikk/2006_01_tavasz/03_neotelevizio/01.html?q=neot%E9v%E9#neot%E9v%E9) (2007. december 6.)
(6) Az objektivitás itt használatos fogalmához vö.: Michael Schudson: The objectivity norm in American journalism. In: Journalism, 2001/2., 149–170., ill. Bajomi-Lázár Péter: Az objektivitás-doktrína csapdái. In: Bajomi-Lázár Péter – Kotroczó Róbert – Sükösd Miklós: Kiegyensúlyozottság és kampány a médiában. L’Harmattan, Budapest, 2007. 11–19.
(7) Vö. a következo idézettel a Társalkodó címu lapból, 1839.-bol: „A daguerre-féle ábrázolatok valami egészen más. Itt a természet maga ismétli magát, itt minden mutatvány maga a természet.”
(8) A média mufaji spektrumának kérdéséhez vö. Angela Keppler: Mediale Gegenwart. Suhrkamp, Frankfurt am Main, 2006. 81–86.
(9) Vö.: Jens Tenscher – Klaus Neumann-Braun: Infotainment. In: Alexander Roesler – Bernd Stiegler (szerk.): Grundbegriffe der Medientheorie. Wilhelm Fink Verlag, München, 2005. 106–109. ill. Nicholas Abercombie – Brian Longhurst: Dictionary of Media Studies. Penguin Books, London, 2007. 151–152.; 185.
(10) Vö.: Chris Atton: What is ’alternative’ journalism? In: Journalism, 2003/4. 267–272.
(11) Vö: Jean Baudrillard: A szimulakrum elsobbsége. In: Kiss Attila Atilla – Kovács Sándor S.K. – Odorics Ferenc (szerk.): Testes Könyv I. Ictus és Jate, Szeged, 1996. 161–195.
(12) Vö. Lev Manovich: Principles of New Media (http://www.mediamatic.net/article-5971-en.html) (2007. 12. 04.), illetve: Petra Missomelius: Digitale Medienkultur. Wahrnehmung – Konfiguration – Transformation. Transcript Verlag, Bielefeld, 2006. 25–31.
(13) Az ontológiai kétely alpvetoen abban áll, hogy a társadalmilag érvényes jelentés-meghatározások mintázatai elsodlegesen sem ontológiai keretekben értelmezendoek, hanem diskurzív természetu, hatalmi képletek által meghatározott konszenzusokon alapulnak. Így jelek és jelentések viszonyából a kiszámíthatóság, jósolhatóság és magától értetodoség mind számuzetik. Vö: James A. Anderson – Geoffrey Baym: Philosophies and Philosophic Issues in Communication, 1995-2004. In: Journal of Communication, December 2004, Vol. 54 No.4 589-615. itt különösen: 593-603.
(14) Vö. Frank Hartmann: Medienphilosophie. WUV, Wien, 2000. 16-19.
(15) A média önleírásainak ezen a ponton történo újabb változásaihoz vö. Szakadát István: Egyben az egész – egytol egyig. Typotex, Budapest, 2007. „Mi, a média” címu fejezet. (http://mediaremix.hu/2-download.html) (2007. december 7.)
(16) Vö: Gilles Deleuze – Félix Guattari: Rizóma. IN: Ex-Symposion 1996./15–16. (http://www.c3.hu/~exsymposion/HTML/fu/deleuze/foszoveg.htm) (2007. december 6.)
